"Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm. 8,32) 

Néhány hete egy ifjúsági találkozón egy kisfilmet vetítettek, amelyben egy hídkezelő férfi feláldozta fiát egy vonatnyi ember életéért. A vasúti híd fel volt emelve és a kisfiú játék közben becsúszott a hidat mozgató szerkezet fogaskerekei közé. A vonat közeledett, tele emberekkel. Ha leengedi, meghal a gyermeke, ha nem, a vonaton ülők halnak meg. Döntés. Leengedte. A saját gyermekét feláldozta. Mindnyájunk arca rémületbe rándult. A vonaton ülők, ebből mit sem vettek észre. Az életünk egyhangú zakatolása, minket is elálmosít, figyelmetlenné tesz. Jó lenne más kameraállásból, más szemszögből is megvizsgálni utazásunkat. Észrevenni, hogy Isten is feláldozta értünk Fiát. Mert, ha rádöbbenünk, ennek valóságára, ha arcunk és szívünk rémületbe rándul, meglátva és felismerve az értünk hozott áldozatot, akkor elfogyna ajkunkról a hiányainkat soroló panaszáradat és helyette, mély hálát érezve, csak köszönet hangzana a mi Atyánk felé. Ámen.