"Ezt mondja az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön." (Jer.2,2)

Milyen "keserédes" ez a gyönyörű ige ... Mindent tud az Úr. Mindenre emlékszik. Még önmagunk előtt is vallunk néha, mennyivel inkább előtte. Mert önmagunkat is megkérdezzük olykor: büszke-e az a gyermek, aki voltál, arra a felnőttre, akivé lettél? Sokszor hallgatás a válasz. Elvégzett tanulmányok, kiépített kapcsolatok, befutott életek, bevetett föld, házak és autók, extrák és kiegészítők... semmiben sem hasonlíthatóak a pusztai körülményekhez. Pedig tudjuk, hogy a semmi nélkül mégis boldogok voltunk, ha az ősbizalom ott volt bennünk, hogy velünk van az Isten. Ha megszólított, akkor most is jelen van. Ebben a csendben neked is emlékezned kell, és rá kell találnod újból arra a hűségre és szeretetre, amely ott van  mélyen a szívedben. Hogy boldog légy. Úgy-e nem veszett el az úton? Ámen.