"Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez." (1Pt. 2,25)

A tévelygés egy adott pontig kellemes is lehet. Gondoljunk bele. Nincs állandó parancsszó, arra mehetek amerre akarok. Nem koppan a pásztorbot a fejemen, ha helytelenül teszek valamit, nem akaszt meg a kampó, ha a saját utamat akarom járni. Nem kell megosztozni másokkal, ha egy zöld leveles bokrot találok. Egyfajta szabadság, ami boldogíthat. De ha szakadékba zuhanok, ahonnan nem tudok kijönni, vagy magamra maradok a sivatag szélsőséges időjárási viszonyai között, vagy vadállatok éles fogának csattogását hallom, és nincs pásztorom? Elillan a vélt szabadság kellemes érzése. Meglep a félelem s riadtan, önsajnálatba esek. Péter olyanokhoz szól e levélben, akik mindezt jól végiggondolták és úgy döntöttek, hogy a vélt szabadság helyett, lelkük pásztorához és gondviselőjéhez, a Krisztushoz térnek. A döntés a mienk, s ha jól döntünk, nyugodt, de vezetett életet élhetünk. Ámen.