"Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra." (2Kor. 4,16)

  Miért? Szinte naponként keressük erre a választ. Miért ne aggódjunk és ne féljünk? Érdemes-e szembenézni a betegségekkel, vírussal, rákkal, a bűnnel, gyásszal, a váratlan tragédiákkal. Miért küzdjünk az esélytelenek örök reménytelenségével? Megújult erővel, akkor is ha "szüntelen a halál révén" állva azt érzékeljük, hogy kétségtelenül lefelé tartunk.

 A külső emberünk mindenképpen. A testi képességek, elménk frissessége, az egészség vonatkozásában találó az ószövetségi hasonlat "bizony fű a nép". Megszületik, növekszik, és fiatalon olyan üde, mint a zsenge gyep. Ruganyos, szinte azonnal felegyenesedik a nehéz terhek nyomán is. Aztán lassan elveszíti frissességét, illatát a Nap hevében. A felnőtt ember is szinte beleszürkül a porba, őszbe hajlik, elfonnyad.  A "belső ember" tavasza, Pál szerint a bennünk élő krisztusi lelkület. Az istenfélő ember naponként megújító erőforrása és indítéka, hogy "csakazértis", hálaadással tartson ki, megingathatatlanul a hitben.

 Ámen. 

(külső hivatkozás))