"Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor?" (Zsolt.130,3)

     Hát igen... Mintha magamat látnám behúzott nyakkal, tehetetlenül lógó karokkal, nagyon egyedül. A bűntudat nagyon magányossá tesz. A szégyent ki akarná megosztani másokkal? És kitől lehetne segítséget kérni? Akárhogy osztjuk-szorozzuk, csak arra juthatunk, amire a zsoltáros: ha Isten számonkéri a bűnöket, senki meg nem maradhat. De ott van a reménység, az a kicsi "ha..." Mert talán mégsem a számonkérés, a méltó büntetés, vagy éppen a boszzú áll készen lesújtani onnan felülről. A bűnbánó embert nem bünteti, hanem felemeli Isten. Hiszen már kész a jóvátételre, a helyrehozatalra. Őt már támogatni, segíteni kell. Így maradhatunk meg, és ezért van okunk a hálaadásra szüntelen. Ámen.