"Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!" (Zsolt 62,9)

  Sokszor nehéz megfogalmazni azt, ami bánt, ami aggaszt. Nehéz beismerni tévedéseinket és bocsánatot kérni. Úgy általában kérni is nehéz. Még a költőt is idézni szoktuk: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem…”. Különösen, ha Istenről, a Mindenhatóról, gondviselő Urunkról van szó. Ismerőseink, barátaink, de még a lelki konfliktuskezelésben jártas szakemberek is udvariasan szeretnének szóra bírni néha. „Akarsz beszélni róla?” – kérdezik. Hát persze, hogy akarok, de valami visszatart még a beszédtől is. „Most nem alkalmas” – hárítunk, ha nem vagyunk felkészülve a vallomásra.

 Isten elé is így járulunk? Mondhatjuk neki imádságunkban azt, hogy „most nem alkalmas”? A zsoltáros előbb vallást tesz róla „Isten a mi oltalmunk…bízzatok benne mindenkor”. Ha ez a tényállás tudatosul bennünk is, akkor könnyebb imádkozó szívvel elé vinni mindazt, „ami a szívedet nyomja”. Akkor nem szégyen a kérés sem. Ha bízunk az Úrban szívesen beszélünk nemcsak Neki, hanem Róla, oltalmazó szeretetéről is. Úgy legyen! Ámen.