„Tedd meg, vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék értem?” (Jób 17,3)

  Ez a különös kérés és megállapítás a lelki mélypontra jutott Jóbtól olyan ridegnek hat. A hívő lélek meggyőződéssel vallja bennünk is, hogy barátainkhoz szeretettel és jóindulattal, a Mindenható Istenhez pedig csak megfelelő kegyes alázattal illik közelíteni. Márpedig ez az igevers – így önmagában – arra enged következtetni, hogy Jób eljutott oda: többé már nem érdeklik az illemszabályok.

  A betegségtől gyötört fekélyes test, a töprengésbe belefáradt elme, a reménységet és bizakodását vesztett lélek egyaránt ott inog az üresen ásító sír szájánál. Egy rossz gondolat, egy rossz szó, egy rossz mozdulat és azonnal belezuhan. Már nincs társ, aki átölelje - felesége is szenved - csak rossz tanácsot képes adni. Nincs barát és bajtárs, akibe belekapaszkodhatna, inkább a vélt titkot – ami nincs is – szeretnék mindannyian megfejteni.

 Már csak egy vigasztalás maradt: „Tudom az én Megváltóm él!”. Az Úr kezeskedik ma is, értünk is. Ne féljünk hittel kérni, hogy elmondhassuk Ady Endrével együtt mi is: „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Ámen.