"Emlékezz az ősidőkre, gondold csak át az előző nemzedékek éveit! Kérdezd meg atyádat, ő majd elbeszéli, a közötted élő véneket, ők majd igazolják..." (5Móz 32,7)

   Az emlékezésnek szentelt napon, ha ősidőkig nem is, de évekre, évtizedekre tekintünk vissza. Felidézzük elhunyt szeretteink alakját. A sietős és ezért töredékes, vagy a nyugodt és nagyon is részletes visszatekintésekben talán kristálytisztán villan fel egy-egy jellegzetes mozdulat, gesztus, kifejezés. Ha csak erre figyelünk, akkor is érezzük mennyire fájdalmas a hiányuk. Bizony nagy kár, hogy nem faggattuk, nem kérdeztük többször. Miért is nem kértük, meséljenek, beszéljenek többet arról, aminek szemtanúi voltak az évek során. Mennyi hasznos tudást, ismeretet, mennyi érzésekben, lelkiekben megtapasztalható örökséget veszítettünk el bennük és általuk? Mennyivel lettünk szegényebbek? Mégis milyen gazdaggá tettek, mert sok mindent tanítottak, elbeszéltek - az élők iránti felelőséggel. Meglehet, hogy - noha már nincsenek közöttünk - az emlékezésben mégis az Örökkévalóra irányítják figyelmünket. Az Úr pedig a „közöttünk élőkre”. Szolgáljuk mi is hittel az „élők” és „minden vigasztalás Istenét”. Ámen.