„Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak [...] Ezek látták az Úr tetteit, csodáit a mélységes tengeren. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért és az emberekkel tett csodáiért!” (Zsolt 107,23-24.31)

   Egy olyan kor lenyomata az áll előttünk a zsoltárban, amikor a távoli vidékek, azok számára nyíltak meg leginkább, akik tengerre szálltak. Sokszor a teljesen ismeretlenbe hajóztak, de közben olyan csodákra volt rálátásuk, amelyet sem az otthon biztonsága, sem a megszokott környezet nem szavatolhatott. Isten tettei és csodái ma is azok előtt nyílnak meg igazán, akik a biztonságos és jól bevált sztereotípiák, helyett megpróbálják felfedezni az ismeretlent. Akik megpróbálják megismerni az ismeretlent is kézben tartó és kormányzó Urat. Akik nemcsak az új csodákat, hanem a mögöttes tartalmat, a „rejtőzködő” Isten nyilvánvaló tetteit is képesek meglátni.

  A hálaadás pillanata az, amikor az utazó visszatér és beszámol tapasztalatairól. A hálaadás pillanatai azok, amikor az Isten tetteinek és csodáinak tanúi hirdetik, hogy a legnagyobb mélységben és magasságban is nyilvánvaló az Úr emberek iránt tanúsított szeretete.

   Ámen.