„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!” (Zsolt 103,1)

     Az ókori gondolkozásban a belső szerveknek megvolt a maguk szerepe az ember tulajdonságai, érzelmei, lelkisége szempontjából. Igazából mai napig bennünk van ez az ősi ismeret: egyszer a fejünket vakarjuk, máskor a szívünkhöz kapunk aszerint, ami éppen történik velünk. Az értő tekintet olvasni tud a testbeszédből, komoly tudomány foglalkozik ezekkel a jelekkel. Amikor a zsoltáros egész bensőjét biztatja Isten áldására, akkor teljesen át akarja adni magát Urának. Nem csupán hitét, kegyességét, reményét, jó tulajdonságait kívánja szolgálatba állítani, hanem az esetleg ellenkező, vonakodó, lázadó részeit is. Nem áll szándékában rejtett kamrákban, hét pecsét alatt titkokat őrizni. Nem készül második lehetőségre, ha az Úr áldása mégsem hozná meg a várt eredményt. Ő tudja, hogy a legjobb választás a testi-lelki teljes felkínálkozás Istennek. Ámen.