„Ehettek majd jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett veletek.” (Jóel 2,26a)

     Amikor ez az ige született, a csodáknak természetes helye volt az emberek életében. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az emberénél hatalmasabb erők működnek a mindenségben. Jelen volt - ahogy az első ember óta mindenkor - a szándék, a vágy a függetlenedésre, megismerésre, de nem volt kérdés, hogy a csodák isteni eredetűek. Ha ma jóllakásig esznek az emberek, jó eséllyel a tudományt, a gazdasági mutatókat, a kormányt, az időjárást dícsérik, és azon dolgoznak, hogy ezek kiszámíthatók, fenntarthatók, kedvükre valók legyenek. Az Úr dícsérete egy szűk réteg sajátossága lett, ahogy a csodák látása, megélése is. A keresztyénségen belül épp olyan szűk ez a réteg, mint a többi vallásban. Ezért aztán sarkalatos kérdés, hogy látom-e, élem-e jóllakásomban, a csodákban, a mindennapokban Isten szeretetét? Dícsérem-e szívemben, belső szobámban, a gyülekezetben, valamint alkalmas és alkalmatlan időben? Úgy legyen! Ámen.