„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3,16)

Lélekjelenlét, ismerős kifejezés. Ha ezt halljuk, nagy általánosságban arra gondolunk, hogy a különös és rendkívüli helyzetekben sem jön zavarba, hanem nyugodt marad és feltalálja magát, akinek kiváló a lélekjelenléte. Amolyan személyes virtusnak tartjuk sokszor. Mintha az egyes ember természetes „adottságain”, felkészültségén, illetve edzettségén múlna az, hogy miként boldogul a váratlan körülmények idején. Érdemes lenne ettől elvonatkoztatva gondolni a személyes lélekjelenlétre. Valahogy úgy, ahogy erre Pál emlékezteti a korintusiakat.

Az Írás szerint Isten Lelke már kezdetben ott „lebegett a vizek fölött”. Lényegében jelen volt a teljes mindenségben. Aztán a teremtéstörténet arról tanúskodik, hogy Isten az „életnek leheletét” ajándékozta a vörös földből formált embernek, aki így „élő lélekké” (Károli fordítás) lett. A gyarló és esendő emberben Isten Lelke lakik – ettől élő, ettől képes a feltalálni magát. Isten Lelke nélkül olyan lenne csupán, mint egy agyagból, kőből, fából megformált részleteiben nagyszerű és szépséges templom, amelyből éppen a lényeg hiányzik az „élet”. Milyen jó lenne ma is felidézni, hogy a Lélek-jelenlét a hívő embernek, maga az Élet. Ámen.