„Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra…!” (Zsolt 119,37)

  Valószínű, hogy gyenge titkos-ügynök, vagy kém lenne belőlem. Ugyanis, ha olyasmit látok, ami nem tartozik rám - nem mindig, de legtöbbször - szégyenkezve elfordulok. Kínosnak érzem mások titkát kifürkészni. Hiábavalóságnak tűnik azzal foglalkozni, ami nem az én dolgom. Közömbös lennék? Nem hiszem. Rá tudok hangolódni más gondjára, bajára és örömére is, ha bizalmába avat… Egyébként viszont feszélyez az, ami nem tartozik rám. Ilyenkor nagyon is jogosnak érzem a zsoltáros kérését: „fordítsd el tekintetemet…”.

   Intimitásról, szent és sérthetetlen személyi jogokról beszélünk, az énidő fontosságát, az egyéni szféra biztosításának jelentőségét hangoztatjuk, de mindent látni és - talán ennél is többet - láttatni is szeretnénk. Sok-sok hiábavalóságot, és lám nem fordulunk el, nem szégyenkezünk, nem is tiltakozunk… Mert kíváncsiak vagyunk… és éppen szemünk elé került. Imádkozzunk a zsoltárossal, hogy ne így legyen. Isten óvjon a téves, a lényegtelen és hiábavaló információktól ma is. 

    Ámen.