„Áldjátok Istent a gyülekezetekben…” (Zsolt 68,27)

     Talán nem túlzás azt állítani, hogy a keresztyénség történetében nem volt még soha ilyen látványos a gyülekezetek apadása, mint most, a mi időnkben. A magunk házatáján söprögetünk, vajmi kevés vigaszt nyújt számunkra, ha a világ másik végén éppen az ellenkezőjét élik meg testvéreink. A látlelet elkészült, számos okát tudjuk felsorolni templomaink, gyülekezeti alkalmaink kiüresedésének, csak éppen az ellenszerét nem találjuk, és csak találgatjuk, hogy mi következhet még. A felszólítást, ami az igéből szól hozzánk, aligha lehet megkerülni. Kifogásokat kereshetünk és találhatunk, de le nem tagadhatjuk, hogy hitünk elválaszthatatlan része a közösség, a gyülekezetben való együttlét. Nyilván sok tekintetben egyszerűbb távol maradni, mindenféle velejárót megspórolni, elkerülni, de éppen ez hozza a belső kiüresedést, ami ugyan nem olyan látványos, mint a templomok üressége, de annál halálosabb! Csak te és én, pontosabban én és te, azaz mi együtt áldhatjuk Istent a gyülekezetben! Ámen.