„Kiáltott az elesett, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította.” (Zsolt 34,7)

     Lássuk a részleteket: minden kiáltó elesettet minden bajából megszabadított az Úr? Esetleg egy valakit a sok közül tüntetett ki figyelmével, meghallgatással, szabadítással? Azonnal jött a szabadítás, vagy azért várni kellett akár éveket, évtizedeket? Ha én bajba kerülök és kiáltok, mire számíthatok? Érezzük, hogy a válasz nem egy mondatos, a Szentírásban a szabadulások igen változatos sokaságát találjuk. Azt azonban kijelenthetjük, hogy az Istenhez kiáltó ember sokkal inkább számíthat a szabadításra, mint az, aki nem kiált. A kiáltásban eleve benne van az elesettség, a fájdalom, a kiszolgáltatottság, az Istenbe vetett bizalom. Nem mérlegelés vagy számítás, hanem a szükség hozza ki belőlünk. Legyen olyan őszinte mindenkor az Istennel való kapcsolatunk, hogy kiáltásunk ne a kétségbeesés, hanem a reménység hangján szólalhasson meg! Ámen.