„Fölemelte jobbját az Úr, halleluja, az Úr hatalmasan munkálkodik, halleluja! Hol a tövised, halál, hol a te fullánkod? Halleluja!” (Zsolt 118,16; Hós 13,14)

      Húsvét reggelén nem szoktunk kimenni a temetőbe, nem tartozik az ünnephez kötődő szokásokhoz elhunyt szeretteink sírjának felkeresése. Pedig komoly erőpróbája lenne hitünknek ott felidézni ezeket a szavakat, megélni ezt az ujjongást, hálát adni Istennek Megváltónk haláláért, feltámadásáért, az atyai szeretettel felkínált örök életért! Könnyen lehet, hogy a zsoltáros és Hóseás helyett sokkal inkább tudunk azonosulni az asszonyokkal, akik ezen a reggelen fájdalmas kötelességüknek akartak eleget tenni, amikor Jézus sírjához siettek. Nekünk is annyiféle kötelezettségünk van az ünnep körül, még több kérdésünk, bizonytalanságunk, és csak alig - ha marad egyáltalán - várakozásunk, reménységünk. Pedig mi már látjuk az üres sírt, halljuk az angyal szavát, halljuk magát a feltámadott Krisztust, együtt oldódhatunk, örvendezhetünk a tanítványokkal! "Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja!" (RÉ 236) Ámen.

Áldott ünnepet, a feltámadás élő reménységét adja meg Urunk mindannyiunknak!