„Az Úr így válaszolt Jóbnak: Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? És ezt mondtam [a tengernek]: Eddig jöhetsz, tovább nem, itt majd megtörnek büszke hullámaid!” (Jób 38,4a.11)

  Érdekes párbeszédet olvashatunk Jób könyvének végén. Amikor az ember - Jób és társai - mondhatni minden ésszerű és minden ésszerűtlen érvet is felsorakoztatott már, akkor szólal meg Isten. Az ige szerint a „végletek” Istene. Pontosabban, nem csak a véges, mulandó ember, hanem az időtlen-idők óta fennálló, a messzeségbe vesző földi táj és a végtelennek tűnő tenger hullámai, ereje felett is Úr. Ezért mindig különösen fontos, ha megszólal. Egyrészt, mert nem csak a Jób és társai esetében fennálló kételyeket és zavarodottságot képes lecsendesíteni, hanem akár a tenger büszke hullámait is. 

    Milyen különös, a tenger hullámait nem csak a zord sziklafalak, de a szelíd dűnék is képesek lecsendesíteni. Az Úr is ezt teszi. Egyetlen „áldó, szelíd szavával” életre hív, meggyógyít, vigasztal és megújít ma is. Hiszed-e ezt? Amennyiben igen, ne feledd magasztalni végtelen hatalmát, mely Krisztusban mindig közel van hozzánk. Ámen.