“Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (Zsolt.139,9-10)

Sok embernek kedvenc zsoltára ez. Némelyek azt is megkísérelték, hogy kimondják: nincs a világirodalomban költői alkotás, mely Isten természetéről mélyebb és magasabb dolgot mondana. Azt, hogy milyen az Isten önmagában, világával és velem való kapcsolatában. Nagyon valóságos és személyes megtapasztalás ez. Mindenhol ott van. Betölti a mindenséget. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogyan Pál apostol fogalmaz. Isten előtt nincs távolság és titok. Kálvin egyenesen azt mondja, hogy az egész életünk valami Istennel való dolog. Az ő jelenlétében, az ő színe előtt élünk: Coram Deo ... Szent ellazulásnak nevezném azt a pillanatot, amikor eléggé nyitottá válik az ember ahhoz, hogy az isteni jelenlét érzése átjárhassa. Meglepetés erejével hat, de áldott gyümölcsöt terem. Velem van, ott van. Megvizsgál engem. Tudja minden dolgomat. Ha aggodalommal van tele a szívem, akkor is rájövök, hogy Isten ezt is tudja. Velem van a Krisztusban, aki megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig. A legfontosabb kívánság pedig az, ami a zsoltár végén fogalmazódik meg: vezess az örökkévalóság útján. Érezzük meg ma is, hogy jóságos az Úr! A.Nitschmann imádságát idézem:”Nem gondolok másra, nem is gyötrődöm magamban a jövő miatt. Hagyom, hogy kezed formáljon és vezessen engem – elég nekem, hogy te vagy mindenem.” Ámen.