„Bár fenséges az Úr, meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót.” (Zsolt 138,6)

 Aquila non capit muscas (a sas nem fogdos legyeket). Rég elfeledtem már, hogy kitől és milyen okból hallottam először ezt a latin szállóigét, de valamiért megragadt emlékezetemben. Azaz mégsem teljesen így történt, ugyanis - amikor eszembe jutott - elbizonytalanodtam, hogy "capit" vagy "captat" szerepel eredetileg benne. Megpróbáltam utánanézni, de nem lettem okosabb, elméletileg mindkét formában helyes az állítás. Üsse kő, „nem kapkodunk legyek után” :-). 

  A zsoltár „fenséges az Úr” megállapításáról viszont ez a szólás jutott eszembe. A büszke és fenséges sas, a légtér urának számított a zsoltáros korában is. Jogos a hasonlat, azért is, mert az éleslátást gyakran viszonyítjuk a sas látásához, aki magasból észreveszi a legapróbb földi történéseket is, de nem pazarolja jelentéktelen dolgokra hatalmát és erejét. Milyen drága Istennek az ember, ha nyomorúságunkat látva, az Úr önmagát adta értünk, hogy ma is alázattal és hálaadással emlékezhessünk kegyelmére. Ámen.