„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.” (Mt 6,9b)

  Az Úr imádságának az első kérése ez: „szenteltessék meg a te neved” (HK 122). Ha alaposabban megvizsgáljuk fura módon azt is tükrözi, ahogy az ember általánosságban viszonyul Teremtőjéhez. Talán az „illedelmes távolságtartás” lenne a megfelelő kifejezés mennyei Atyánk iránti magatartásunkra.

  Azt valljuk: Isten a mi Atyánk lett Krisztus által – ez nagyszerű. Az is csodálatos, hogy nem csak hatalma van, de ideje, türelme, kedve is, hogy a „mennyei távlatokból” is meghatározó módon jelen legyen az életünkben. Mi azonban - szívesebben - átruháznánk valaki másra az Isten tiszteletével járó felelősségét. Nevének megszentelését az avatottakra bíznánk. „A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái…” (Jóel 2,17a). Jézus viszont éppen itt is az ellenkezőjére tanít. Arra, hogy te is, én is beavatottak vagyunk, akik tartozunk annyival, hogy nem csak „szükség idején csapáskor”, de ma is hálaadással avathatjuk be Mennyei Atyánkat életünk részleteibe.

 Ámen.