"Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el." (Ésa. 48,9)

 Mindig úgy ébredünk, hogy valahogyan hálásak vagyunk, mert az álom olyan mint az elszenderedés, és ki tudja, hogy kicsoda ébred föl. Ismét vagyunk. Az élet ilyenszerűen egyszerű csoda. Valaki megkegyelmezett, valaki egy új napot ajándékozott nekünk. Ezért legyünk hálásak. Mit kezdünk ezzel? Azt olvashatjuk, hogy a Mindenható és teremtő Isten bármikor véget vethet a létezésnek, hogyha úgy akarja. De a szabadulást ajánlotta mindenkinek. Ebben van a mi legnagyobb reménységünk, de ugyanakkor legnagyobb motivációnk az életre, hogy olyan Istenünk van, aki hűséges Isten és aki hivatkozik a megtett ígéretekre. Nem veti el az ő népét, nem pusztítja el haragjában, hanem megváltást szerez. A Krisztus áldozata ezért történt. Mire tanít bennünket ez az ige? Főképpen arra, hogy bűneink miatt kárhozatba kerülnénk ugyan, de Isten megkegyelmezett nekünk. Aki hozzá tér és hisz benne, az megmenekül. Isten nem hazudtolja meg önmagát. Az a kérdés, hogy mi tudunk-e hálából neki szentelt életet élni? Ámen.