„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsolt 62,6)
Tartottunk már valaha kezünkben megrémült kiscsibét, kismadarat? Éreztük, ahogy remeg? Ahogy egész valója egy ütemre verdes az aprócska szívvel. Olyan eszeveszett tempót diktál számára a rémület, hogy szinte hallod a szív minden dobbanását. Már-már félelmetesen hangosnak tűnik a „filléres” jószág parányi szívének minden dobbanása. Nem csupán dobog, de dübörög, dörömböl… Ha képes vagy még erre – és miért is ne lennél, elvégre érző szívű és lelkű vagy te magad is – képzeld ma önmagad a megrettent lelkű kismadár helyébe. Tudom nem ugyanaz az érzés, de a félelmeink nekünk is valósak, valahányszor kilátástalan helyzetbe kerülünk, reménytelen körülmények közé jutunk.
„Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Rm 7,24) – kérdezünk ilyenkor együtt Pál apostollal. Csak Isten képes elcsendesíteni a vergődő lelket. Az „én kétkedő magyar lelkem” (Ady E.) számára is egyedül Isten adhat reménységet. Van még elég hitünk naponként ezt kérni tőle? Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése