"A vámszedő pedig távol állva még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek." (Lk. 18,13)

     Honnan van vajon ez az önkéntelen mozdulat, ahogy a mellét veri az ember, amikor önmagát vádolja? Láttam már síró, zokogó, görcsösen összegörnyedő, önmagát marcangoló férfit és nőt egyaránt. Rettenetes fájdalom nyomta mindannyiuk vállát.

     Korunk vámszedőit is láttam már mellüket verni: választásokkor, interjúkban, íróasztaluk mögött: másfajta pózban, az önmutogatás és kivagyiság jeleként. Elképzelni sem tudom őket szerényen meghúzódva, fejüket lehajtva, csendben imádkozva. Persze könnyen lehet, hogy ők sem engem... Mert a magam rendjén semmivel sem vagyok különb náluk, legfeljebb más, mint ők. Az a régi vámszedő megszégyenít: Isten lelke bárkiben otthonra lelhet. Nehogy mi legyünk a farizeusok ebben a történetben. Ámen.