"Isten megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket." (2Kor. 1,4)

Valakinek vagy valaminek a hiánya olyan mélyen tud érinteni minket, hogy emiatt az életünk, a munkánk és Isten-szolgálatunk is felszínessé válik. Istennek és azoknak, akikért mi vagyunk a felelősek, akiket ránk bízott az Úr, azonban teljes értékű emberre van szükségük. Ha lehorgasztott fejjel és könnyektől ködös tekintettel járunk, miként láthatjuk a tőlünk segítséget, törődést, támogatást váró tekinteteket? Ha vigasztalanul élünk, mi sem tudunk vigasztalni.

Isten ezért kész kezébe venni a mi lelkünket, hogy megtisztogassa, kifényesítse, hadd ragyogjon az életünk mások előtt, az Úr dicsőségére. Nincs olyan nyomorúságos helyzet, amelyből Ő ne tudna kihozni. Ezt azonban nekünk akarni kell. Ez pedig nem egy lehetőség, hanem kötelesség számunkra. Keressük nála a vigasztalást, mert mennünk kell ma is másokat vigasztalni, azzal a vigasztalással, ami minket megvigasztalt. Ámen.