"Tied vagyok! Szabadíts meg..." (Zsolt 119,94)

    A zsoltárvers első kijelentése, a felületes szemlélők számára - leginkább a szerelemmel, a házassággal áll szoros kapcsolatban. Mégis az ember ezt a gondolatot, még a holtomiglan-holtodiglan összefüggésében is hajlamos a szép virágének gondolataival folytatni: "Tied vagyok, rabod vagyok, megkötözött foglyod vagyok, Édesem!". Az érzések szép vallomását így megfogalmazó ember - Csokonait idézve - "édes rabságnak" érzi mindezt, és így néha hangsúlyosabban érvényesül a szeretet-kapcsolataink rabság jellege. Ez az igevers viszont éppen azt érzékelteti, hogy a szabadítás, a szabadulás reménysége jobban érvényesül, ha végre ráérzünk arra is, hogy a Szabadító Úr egészen mást, és lényegesen többet biztosít számunkra. Megkötözöttségeinket, bűneink láncát, erőtlenségünk minden terhét vállunkról csakis Ő képes levenni. Emlékezzünk arra, hogy: "úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn. 3,16) és valljuk hittel ma is: "... Az Úréi vagyunk!" (Rm. 14,8b). Ámen.