„Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az ő szeretetében bíznak.” (Zsolt 147,11) 

     Úgy tűnhet, ellentmondás van két kifejezés között: a félelem kizárja a bizalom lehetőségét, de még a szeretetét is. Miért beszélünk tehát istenfélelemről, ha közben bizalommal óhajtjuk, vágyjuk, szomjazzuk az ő szeretetét? Azért, mert földi létünk megmásíthatatlan állapota a kettősség: a bűnhöz és a tisztasághoz való vonzódásunk. Féljük Istent, mert tudjuk, érezzük, hogy vétkezünk ellene, de bízunk benne, mert megmutatta, bizonyította előttünk szeretetét. A tékozló fiú állpota ez, mielőtt hazaérne: az elszakadás, távollét már csak fájdalom és keserűség forrása számára, amiben az atyai ház emléke minden másnál vonzóbbá válik. A történetben az atya már messziről meglátja, és kimondhatatlan örömmel siet magához ölelni elveszett fiát. Igénk szerint pedig gyönyörködik Mennyei Atyánk bennünk, akik szeretetében bízunk! Ámen.