Pál írja: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló […].” (1Kor 15,9–10)

   Amikor 1937-ben Makkai Sándor áttelepült Erdélyből Magyarországra a „Nem lehet” címmel közétett írásában kifejtette, hogy "a kisebbségi létnek nincs igazán emberhez méltó megoldása". Az írást követő sajtóvitából mára talán csak Reményik Sándor ismert verse az „Ahogy lehet…” maradt igazán emlékezetes a köztudatban. Pedig a kisebbségi létre utaló tünet-együttessel, azóta is lépten-nyomon szembesülnek a Trianonba elszakított országrészek lakói és az önkéntes emigrációban élő magyarok is. Itt el is értem oda, hogy magyarokat írtam… A kisebbségi létről általában nemzetiségi vonatkozásban beszélünk, jóllehet még számtalan formáját felvázolhatnánk. Pál vallomása pontosan erre utal. Lehet valaki legkisebb és lenézett akár az apostolok közt is. A keresztyén egyházban is. Hát, ott nem a békesség és szeretet törvénye érvényesül, amely „minden értelmet meghalad”? Addig nem, amíg nem valljuk, hogy Isten kegyelméből vagyunk mi is megváltott keresztyének, magyarok, székelyek, ügyesebbek és ügyetlenebbek, szorgalmasabbak és kényelmesebbek. Ma is az Úr kegyelme, hogy élünk, imádkozhatunk és dolgozhatunk. Áldjuk érte! Ámen.