"Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!" (Zsolt.150,6)

A Zsoltárok könyve ezzel a gyönyörű igével zárul. Az imádság értelmét és teljes lényegét summázza. Érezzük is valahol, hogy a személyes imádságunk is ilyenné kell magasztosuljon. Már születésünk is Isten szeretetével magyarázható. "Behangolt hangszerként" helyezett el bennünket a teremtés hatalmas művében, hogy a szeretet és öröm, a reménység és hálaadás szimfóniája, a szabadulás és üdvösség öröméneke soha ne hallgasson el, és törjön fel a sírás is lelkünk mélyéről, ha kell. Jóllehet a száguldó autók zaja és minden zörej olykor elnyomja ezt a magasztos összhangot, mégis ott van ez a dicsőítő ének a természetben, a mindenségben. Egyfelől halló fülekre, értő szívekre vár, másrészt örökös szép kényszert szül bennünk, hogy részt vegyünk ebben. A dicséret a Lélek által fokozott belső lelkesedés és gyermeki rácsodálkozás lendületéből fakad. Imádság, ami énekké és himnusszá magasztosul. A zsoltárokban megénekli Isten jóságát, igazságosságát, szentségét. A teremtés csodái az Alkotóhoz vezetnek. A háládatos szív megénekli Isten jótéteményeit, szabadítását, szeretetét, hűségét, erejét, tetteit, csodáit. Hiszen "nagy az Úr és méltó a dicséretre." (Zsolt.145,3) Ez az újjongás mélységesen egyesít Istennel. A Lélek ma is erőt ad, hogy a magad személyes hálaadása erősítse a dicséretet és teljesebb legyen a szeretet harmóniája. Én nem maradnék ki ebből a "zenekarból." Hála neked, Uram, Istenem! Ámen.