„Senki meg ne csalja önmagát! Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen. E világ bölcsessége ugyanis bolondság Isten előtt.” (1Kor 3,18–19a)

     Megközelíthető-e ez a fajta bölcsesség? Talán egy kényelmes fotelben ülve, vagy bármilyen módon békességben elmélyülve képesek lehetünk feladni önző voltunkat, elengedni önmagunkkal szemben támasztott elvárásainkat. De elég egy pillanatnyi összerezzenés, egy átsuhanó gondolat, a képzeletünkben megszólaló vészjelző, és máris körülbástyázzuk magunkat minden szerzett, vagy légből kapott tudással, ismerettel. Lehet-e bölcs, aki fél? Lehetünk-e bölcsek stresszhelyzetben, kiszolgáltatottságban, indulatban, gőgben? "Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?!" (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus). Lehetünk-e bölcsek szavazófülkében, kisebbségi létben? Lehetünk, lennünk kell, de félelmeinket, indulatainkat, aggodalmunkat, mindent, ami Istentől távol tart, félretéve! Őt keresve, rá figyelve, szeretetével eltelve nem csaljuk meg önmagunkat! Ámen.