"Még a föld mélyéből is újra fölhozol engem (Istenem). Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz." (Zsolt.71,20-21)

Sokan beszélnek arról, hogy voltak pillanatok az életükben, amikor gondolatban hagyatékoztak, mert azt érezték, hogy eljött az óra, és menni kell. Halál közeli élmények ezek, amelyekről nem szívesen beszélünk még a legközelebbi szeretteinknek sem. Sokan pedig nem is említik ezeket a pillanatokat, mert, mint az elefánt, sóhaj nélkül akarnak elvonulni, azért, hogy senki ne szenvedjen mellettük. Márpedig sok embernek volt már ilyen élménye. Érdemes ma arra figyelni, hogy ebből az állapotból Isten hozta vissza az imádkozó zsoltárost. Ő azt érezte, hogy vége van mindennek, de Isten kegyelmes volt. Négy jótéteményről számol be: még onnan is vissza hozta, ahol a halál gondolata megfordult szívében vagy halálos krízis érte; újból visszaadta önbecsülését és tekintélyét; arcát az Isten újból láthatóvá tette, és ezzel megerősítette a bizalmat, hogy nem hagyta magára. Ez lett a nagy vigasztalás. Átment a próbatételen, és azt tapasztalta, hogy Isten mindvégig vele volt. Nem érdemelte meg, de a kegyelem csodát művelt. Hát, hogyne születne ilyen zsoltár a szívében. Talán nálunk is születik hasonló. Ámen.