„Ezt mondja az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön. ” (⁠Jer 2,2b)

 Évek múltával is jó visszaemlékezni az ifjúkorra. A nagyszerű tervek, a tettrekészség, a lelkesedés időszakára. Néha úgy tűnik, hogy a fiataloknak minden könnyebb. Szeretni, élni, boldog örömmel megélni a kihívásokat is. Ha van is némi bizonytalanság, van az a dacos vakmerőség, amely még mielőtt a dal, a zene véget érne: „A világot akarja, de azonnal!” (The Doors). Aztán legtöbbször kiderül, hogy ezzel a magabiztos életigenléssel gyakran a pusztaság, a terméketlen, be nem vetett föld elkeserítő látványáról szeretné elterelni a gondolatait. Álságos az életigenlés, hamis látszat az öröm. Izráel szeretete és hűsége sem olyan őszinte, mint amilyennek a pusztában látszott.

  Jeremiás próféta által az ige színvallásra késztet ma: amikor régi emlékeket hívunk elő, emlékszünk-e Isten hűségére és szeretetére? Képesek vagyunk-e felidézni, hogy mennyi pusztaságon vezetett át? Hány sivár órán, terméketlen időszakban, keserű szomjúság idején volt éltető forrás az Úr? Szép emlékeinkért érdemes ma is hálát adni. 

  Ámen.