„Jézus azt mondta nekik:”(...) aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35b)

Az ősatyák idejéből hallunk olyan kutakról, amelyek az életet jelentették egy nomád nép számára. Bár mindenhol életet jelent a víz, számunkra ez nem tűnik prioritásnak, mert hála Istennek nem szűkölködünk. Nem véletlen, hogy sokszor utalnak a biblia sorai a víz fontosságára. A pusztában egy egész népnek vizet kellett adni. Isten csodát cselekszik: a sziklából víz fakad. Az sem véletlen, hogy hasonlatként nagyon sokszor használják a víz képét a bibliai szövegekben. Egy kicsit úgy hiszem megkülönböztethető a fizikai szomjúság és fáradtság a lelki szomjúságtól. A zsoltáros az általunk ismert zsoltárban (42) leírja, hogy ahogyan a szarvas kívánkozik a vízforrásra, az ő lelke is úgy szomjazik az élő Istenre. Bátran előre nézhetünk egy pillanatra: a samáriai asszonynak Jézus élő vízről beszél. Valami olyasmi, ami megoldást és beteljesülést nyújt a léleknek. Mert hitet táplál, és mindig emlékeztet az üdvösségre. Pál apostol azt is mondja, hogy Krisztus volt a kőszikla, amiből víz fakadt.

Sokszor igaz az, hogy forrás mellett ülve szomjazik a lelkünk, mert elfelejtjük, hogy milyen csodák voltak és vannak a saját életünkben is. Tehetetlenség, hitetlenség és hálátlanság jellemzi az Istentől elhidegült embert. Ez pedig nagyon szomorú dolog. Tekints vissza az útra, és készítsd el a szabadulások, csodák jegyzékét. Meglátod, sokkal több van, mint gondolnád. Adj hálát a jó Istennek, hogy ma is vezetni akar, hogy ma is szabadító Isten ő a Krisztus által. Ámen.