„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene. ” (⁠2Kor 1,3)

  Az erdélyi, református temetési liturgiában ez a temetési invokáció második mondata. Úgy alakult, hogy ezen a héten most éppen harmadszor szembesülök vele, ráadásul ma még ismét el fogom mondani. Olyan igeszakasz ez is, amelyben van némi ellentmondás. Jób könyve segít megfejteni, hogy mire gondolok.
  Jób beteg és gyászol. Tehetetlen a nyomorúságával és fájdalmával szemben. Legközelebbi hozzátartozója, felesége is tehetetlenül nézi szenvedését és ezt mondja: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! (Jób 2,9b) Jób szerint ez nem kiút. Az egyetlen kiút mindenkor megemlékezni Isten áldásairól és hinni az Ő megváltó kegyelmében. Pál bizonyossága is ez: az örökkévaló Isten, az irgalmasság Atyja és vigasztalás Istene. 

  Naponként Őt áldani nem az aktuális állapotunk, hanem a hitünk és bizodalmunk függvénye. A személyes ösztönzést, a motivációt keressük és találjuk meg ma is, hogy áldani tudjuk örökké!

    Ámen.