„De te kiemelted az életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!” (Jón.2,7b)

Az emberi élet különböző mélységeiről sok helyen beszélnek úgy, mintha az lenne a sír. Az élet kilátástalan helyzeteit, váratlan tragédiáit így nevezik. A “halál árnyékának völgyében” sokszor ez a lelki kérdés merül föl. Ezért jó dolog ma arról beszélni, hogy mi van, hogyha valóban megtörténne is. Ellenség a halál, a sír. Amikor például az asszonyok húsvét napján elmentek Jézus sírjához, megfogalmazták a legnehezebb kérdést: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Mert az a kő a sírbolt száján a két világ határán van. Vannak énekeink, amelyek népi nyelven így fogalmaznak: nincsen onnan visszatérés. Mindig az a kérdés, hogy hiszünk-e Isten nagy hatalmában? Nem kell sokat gondolkodnunk elveszített szeretteink felől, hiszen mind ott vannak szíveinkben, és az emlékeket nem lehet kitörülni. A rossz emlék is ott van, mert végig kellett kísérni őket szenvedésben, betegségben. Az a döbbenet is ott van, hogy hirtelen történt, és nem tudtunk felkészülni erre. Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Valóban csak Istenre figyelhetünk, csak tőle várhatjuk a szabadítást. Aki kihozta a juhok nagy pásztorát a sírból, kihozza mindazokat, akiket megváltott. Bízzunk az ő ígéretében: eljön a nap, amikor nem lesz több kiáltás, mert eltöröl az Isten minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé. Áldunk téged, Urunk, aki kiemeled életünket a sírból is! Ámen.