“Isten így szól: A szétszóródottakat összegyűjtöm, dicsővé és hírnevessé teszem őket az egész földön, ahol gyalázták őket.” (Sof 3,19b)

Isten a történelem ura. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam a ma reggeli igét. Vajon hányan gondolták végig a világ nagyjai közül, hogy egyetlen dolguk van: Isten akaratát keresni és cselekedni. Egyiptomi fáraókat látok, akik isteni rangot tulajdonítottak maguknak. Belsazár királyt, aki gúnyt űz Isten tiszteletéből. Nagy Sándort világhódító terveivel. Az “isteni” római császárt, Augusztuszt és utódait mind. Spanyolokat, angolokat, és a gyarmatosítókat, akik nem is oly régen még kontinensnyi területeket birtokoltak. Ha maradt valami a régi birodalmakból, többnyire rom és múzeumi emlék. De mi lett a leigázottakkal? A halálra ítélt nemzetekkel? Fogságra, rabszolgaságra hurcoltakkal? Nekik is tudniuk kellett: egyetlen dolguk keresni és betölteni Isten akaratát.

Isten a történelemben is a gyengék, elesettek, üldözöttek pártfogója és reménysége. “Megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán…” – mondjuk együtt hittel  Vörösmartyval, bár gyülekezeteink fogynak, a végek lemorzsolódnak, és már kilencvenkét éve háromszoros “nem” éget sebet a lelkünkben. Köszönjük meg ezen a reggelen a biztatást s kérjük a történelem urát, legyen kedves előtte szolgálatunk. Ámen.