"Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek." (Zsolt. 34,3)

        Próbálom felidézni, hogy tegnap vajon hányszor "dicsekedett az Úrral a lelkem". Valamennyire megnyugtat, hogy volt ilyen, az már kevésbé, hogy alig... Nem lett volna rá okom? Dehogynem, kimondottan jó napom volt.

        Keresem az okát, hogy miért olyan kevés az Istenről szóló örömteli beszéd mindennapjainkban. Egyet rögtön megnevez az ige: mert annak az alázatosak örülnek. Márpedig jószerivel csak az alázatos, aki támogatásra szorul, gyengének érzi magát, akin már átgázoltak, aki előtt nehezen nyílnak meg az ajtók. És látom magamat, hogy vagy magam is közéjük tartozom, vagy mert éppen jól mennek dolgaim, észre sem veszem őket. Úgy érzem, nagy lelki töltés kell ahhoz, hogy az ember az alázatosakra odafigyeljen. Nem kötelességszerűen, nem hivatásából fakadóan, hanem magától értetődő módon. Pedig mennyi ember várja, hogy nyomorult, kiszolgáltatott, semmibevett állapotában valaki reményt adjon, Isten kegyelmét "eldicsekedje". Ma biztosan odafigyelek erre. Ámen.