"És hozzá menvén, felkölték őt mondván: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és megszűnének, és lőn csendesség." (Lk. 8,24)

Életemben egyszer, tíz évvel ezelőtt, éltem át olyan vihart, amikor eluralkodott rajtam a rettegés. A természet ereje beszökött a völgybe és olyan eszement tombolásba kezdett, hogy a háromágú, száz éves diófa ágait úgy pödörte meg, mint az ember teszi három cirokszállal. Lelki viharok sűrűbben csapnak le ránk. A félelem és rettegés ilyenkor legalább olyan nagy, ha nem nagyobb, mint a természet erejét átélve.

A tanítványok a tengeri viharban Jézushoz fordultak. Ez a mi lehetőségünk is, akár természeti jelenséggel állunk szemeben, akár lelki vagy egzisztenciális orkán erejű megpróbáltatás dühöng életünkben. Eleink tudták ezt a lehetőséget és éltek vele. Ha égiháború volt így énekeltek: "Bár dördül ég és föld remeg, Hitünk nem rendül tőle meg...Mi állunk és nem reszketünk, Isten kezében életünk.", ha lelki baj érte őket így fordultak életük Urához: "Bár ez a föld siralomvölgy S tövissel nőtt, Mégis édes itt élnünk. Óh, mert Uram, szent tetszésed szerint Téged, Itt imádunk s dicsérünk." Forduljunk mi is a mi Krisztusunkhoz, és megszűnnek a viharok, lesz csendesség életünkben. Ámen.