"Hiszen apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát, prófétája, papja mind hamisságot művel. Népem romlását úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! - de nincs békesség!" (Jer. 6,13-14)

         Ahogy elindítottam a böngészőt, két hír köszönt vissza tegnapról a képernyőn: a szabadkai magyarverésről és a székely zászlóról szóló. Nem is figyeltem oda rájuk, már nem friss, nem új, nem megrázó, csakhogy jött a mai ige és alaposan elgondolkodtat: mi van, ha hamis a világról alkotott képem? Ha már belémivódott, hogy meg se rendüljek, el se csodálkozzak, szavamat ne hallassam, kezem fel ne emeljem, csak mondogassam: békesség, békesség... Pedig tudom, nincs békesség.

         Sánta Ferenc teszi fel a kérdést A hetedik pecsét című könyvében: bűnös-e a fáraó a rabszolgák halálában, ha egyszer őt arra nevelték, hogy élet-halál ura legyen? Kapunk rá választ, de egyáltalán nem biztos, hogy megnyugtat. Így vagyok ezzel a jeremiási ítélettel: érzem az igazságát, ezer példával tudom alátámasztani napjainkból, tudom, mit tehetek ellene és mit tehetnek mások, csak közben azt is ijesztően pontosan tudom, hogy holnap reggel és  minden belátható reggelen ugyanezzel a súllyal fog nehezedni rám. Része vagyok ennek a hamis világnak, akarva-akaratlanul. És gyenge vagyok testben és lélekben, hogy megváltoztassam. Ma reggel nincs feloldozás, csak bűnbánat és a remény: ha ma tisztábban látunk, holnap talán majd tisztábban cselekszünk. Ámen.