"Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem! Hiszen háborognak ellenségeid, gyűlölőid fenn hordják fejüket." (Zsolt. 83,2-3)

      Túlzás lenne azt állítanom,  hogy hétfő reggel lévén buzog bennem a tenni akarás, vagy ezer dolognak szeretnék nekiugrani egyszerre, de miközben kortyolgatom  a kávét, gondolataimban szépen sorjáznak az elvégzendő feladatok. Jórészt csak rám várnak és egyedül kell elvégezzem, de olyan is van, ami mástól is függ. Egy pillanatra visszagondolok a múlt hétre: volt amit egyedül hanyagoltam el, és volt amit közösen nem tettünk meg. És bizony kifogás és hárítás is kerül mindig az el nem végzett feladatok mellé.

      Ebben a zsoltárból előtörő kétségbeesett kiáltásban az emberi tehetetlenség hangja szólal meg. Mindegy, hogy mi az oka, rettenetes érzés azt gondolni, hogy Isten se segít. A magány végső állomása, amikor azt gondolja az ember, hogy Isten nem lát, nem hall, nem cselekszik. Hiszen ma reggel is Ő irányít minden porszemet is. Minden dolgunkban, feladatunkban biztosan segít. Ámen.