"Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok!" (Zsolt. 39,5)

     Az utóbbi napokban többször szembesültem a halál kérlelhetetlenségével. Egyik fiatal ismerősömet alattomos kór, másikat fatális tévedés vitte el, pár napja fiatalokért imádkozunk, akik autóbalesetet szenvedtek, s egyikük meghalt...

      Nem tudja a XXI. század helyén kezelni a halált. Kerülgetjük, elhallgatjuk, lenézzük, s a legkevésbé várjuk és nézünk szembe vele. Kórházak steril levegője, vigasztalanra meszelt falai az utolsó képek sok ember számára - mintha az elnyújtott percnek mindennél nagyobb értéke lenne.

     "Bolond, még az éjjel elkérik a te lelkedet!" - ez a válasz a zsoltárban elhangzott kérésre. Nincs több időnk, legfeljebb a ma. Ma kell úgy rendezzem életem, hogy bűnbánatom, megtérésem ne maradjon holnapra. S ha holnap reggel is felébredek, adjak hálát Istennek kegyelméért. Ámen.