"Ha a bűnöket számon tartod Uram,

Uram, ki marad meg akkor?"

(Zsolt. 130,3)

Megmaradás - ezt az örökkévalósághoz tartozó fogalmat, mint sokminden mást, szintén lehoztuk a földre. Megmaradni fiak és unokák által, megmaradni népként a nagy nemzetek között, megmaradni kisebbségben - változatai annak az örökös vágynak, hogy megint szép legyen a nevünk. Az izraelita azért figyelt oda az ifjú nemzedékre, mert hite szerint Isten ígéretei bennük teljesednek be. Azért, mert ígéret hordozói. Földieken túlmutató isteni kegyelem és megváltás előhírnökei. Legnagyobb ellenségük nem a nagyhatalom, nem az elnyomó, nem a külső kényszer, hanem az önpusztító és népet pusztító bűn, amely kárhozatra ítéli őket, hogyha nem találnak egy "kegyelmes Istent" (Luther).

A megmaradás kétséges abban a mélységben, ahol a zsoltáros van. Csak egyetlen helyes mozdulat marad: fölfele. Mózes fölemelte karjait, és győzött a nép (Ex 17). Amikor belefáradt ebbe a mozdulatba, akkor mások siettek a segítségére. A sötét, kilátástalan helyzetben fent keresték a megtartatást.

Ugyanúgy a vártán az őrök a hajnalhasadást, a világosság győzelmét várták. Már van egy bizonyos átmenet, de tele vannak várakozással: jönnie kell a reggelnek. Jöhet egy jobb kor..., de jönnie kell a kárhozat ijesztő határhelyzetében annak, amit Ravasz László így fogalmazott meg:...kivirult az örökkévalóság misztikus rózsája, és a kegyelem elnyelte a bűnt, a világosság a sötétséget. Ennélkül senki sem marad meg. A legnagyszerűbb dolog az, hogy a hajnal nem egyéni, hanem közösségi ajándék. Ezért gerjedezik a mi szívünk valahányszor egy nemzedék megérzi az örökkévaló ünnepet. Az igazi ünnep ajándék és kegyelem. Az igazi ünnep alázat és bűnbánat. Az igazi ünnep hálaadás: mindezideig megsegített az Úr! Ámen.