"Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?" (Lk 24,26)

 

Ezeket a szavakat már a feltámadott Úr Jézus mondja a szomorú és csalódott emmausi tanítványoknak. A találkozás és a beszélgetés, a felismerés hogy Ő él nagy örömet hozott a tanítványok szívébe. Addig azonban lelkileg hosszú az út.

A szenvedésben, az örökös rosszban még a hitetlen is megérez valami magasabbra emelő vonást. Sokszor megtörténik, hogy éppen a megrendülés, a fájdalom fordítja tekintetünket az Ég felé. Megsejtjük azt, amit eddig szinte nem is láttunk: nincs más segítség, csak Isten. Vágyakozni kezdünk Isten szabadítására. Ezért mondhatja a bizonyságtévő: "Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből..." (Ésa 38,17). Az apostol is megosztja ezt a gondolatot: "... a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk." (2Kor 4,17).

Ha pedig megértem, hogy Krisztus szenvedése és halála minőségileg más, hogy az váltságot és üdvösséget munkáló szenvedés és halál, akkor tudom a legnagyobb kísértéseimben is, hogy "az én Uram, a Krisztus, az Ő kimondhatatlan gyötrelmével, fájdalmával és rettegéseivel, melyeket lelkében a keresztfán és azelőtt is elszenvedett, engem a pokol rettegéseitől és gyötrelmétől szabadított meg." (Heid.Káté 44) Igen, Ő szabadított meg ezektől. Áldott légy Urunk! Ámen.