"Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra!" (Zsolt 119,37a)

     Gyermekkoromban, ha valami félelmetes dolgot láttam a tévében, bebújtam az asztal alá. Mai napig megtörténik, hogy filmnézés közben behunyom a szemem, míg az adott jelenet véget ér. Máskor pedig épp ellenkezőleg: belefeledkezem valamilyen látványba. Mintha minden más megszűnne körülöttem, csak az az egy fontos, amit a szemem lát.

     Próbálom felidézni magamban, hogy a mögöttünk álló hétből hány kép kapcsolódik emlékeimben az istendicsérethez. Bizony szánalmasan kevés... Annál több kép tolakszik elő akaratosan, amit nem is tudom, hova tegyek, de biztos lesz dolga velük az én Uramnak, míg fejemben rendet rak. Érzem együtt a zsoltárossal gyengeségemet, tehetetlenségemet a hiábavalóságok elkerülésére. Érzem ugyanakkor azt is, hogy mennyei Atyám szelíden, de határozottan fordítja ma tekintetemet maga felé. Ámen.