Jézus így szólt hozzájuk: Mit féltek ti kicsinyhitűek! (Mt 8,26a)

      Ha az élet tengere már nemcsak morajlik, hanem "szilaj hullámokat vet pusztító ereje" akkor az ember szíve megtelik félelemmel. Nagyapám mesélte a Don-kanyari ütközetről, hogy a láp mocsarába csalt magyar hadsereg a nagy ütközet hajnalán a befagyott Don jegét zúzó tankok hangától és a másik oldalról megszólaló sztálin-orgonák (36 csövű ágyuk) pusztításától halálfélelemmel imádkoztak csak hogy élve megszabaduljanak. Fiam...az maga volt a Pokol! mesélte nagyapám. Sohsem éreztem akkora félelmet! Azt hittem hogy mindnyájan odaveszünk. De ő mégis életben maradt, könnyebb sérülés és fogság után négy év múlva hazatérhetett...

    Jézus tanítványai is megrémültek ("Hullámok ha rémítenek, mérhetetlen víz felett") a viharos tó vizén hajózva miközben Mesterük nyugodtan szunyókált, pedig ugye Mester velük volt...

Édesapám a gyáva embert gyámoltalannak nevezte és folyton arra biztatott hogy "olyan" ne legyek.

Jézus mondatából azonban arra következtetek, hogy a félelem bére a kicsinyhitűség... 

Jó azt tudni, hogy Aki a halál felett, illetve a pokol felett is diadalmat aratott és ezt a diadalt meg is akarta osztani mindenkori tanítványaival, nos Ő biztat és Ő nyugtatott meg! Halált és Pokolt megvető bátorsága sugárzik felénk. Vele, általa és mellette alaptalan és indokolatlan a hívő ember félelme.

Ezt pedig ma is jó magunkban hordozni! Ámen.