"Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem." (1Móz. 32,27b)

Az Úr megszentelt napjának közelsége sok hívő embernek jelent belső izgalmat: találkozni megyek testvérekkel, énekelni megyek Isten dicsőségére, hálát adni megyek, és áldásért esedezem. Jákób esetében az Istennel való találkozás kissé más formát öltött. Tusakodik az angyallal, nem akarja kiengedni szorításából, mert attól tart, hogy odalesz az áldás. Mennyire igaz, hogy sem ő, sem mi nem tehetünk egy lépést sem Isten áldása nélkül. Ezért fontos számára ez a harc.

Sokszor csak tradícióból, csak megszokásból érkezünk az Úr házába. Azért, mert így illik. Észre sem vesszük, hogy ott van az alkalmas idő, észre sem vesszük, hogy most igazán lehet könyörögni, igazán lehet esedezni. Most lehet. Igen. Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben - mondja Jézus - ott vagyok velük.

Próbáljuk intenzíven megragadni a mai napi kegyelmet is, kapaszkodjunk Isten ígéreteibe erősen, legyen meg bennünk Jákób ragaszkodása: nem bocsátlak el Uram, míg meg nem áldasz engem! Ámen.