"Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek." (Zsolt. 5,12a)

Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha...

(Ady Endre:Menekülés az Úrhoz)

      Ady versének sorait idézte fel bennem a ma reggeli ige...

Lassan 20 év telt el azóta, hogy a szó legszorosabb értelmében érthető menekülteket láttam. Teológusként az a nagy ötletünk támadt, hogy a délszláv háborúban otthonaikból egy szál semmiben a magyar határon átmenekülő embertársaink számára egy kis örömöt szerezzünk. Tervünk a diplomáciai korlátok miatt nem valósulhatott meg, de láttam a bicskei befogadó állomáson a menekülteket. Szívszorító látvány volt látni és hallani őket. A tábor területén volt egy kis kápolna. Állandóan tele volt. Az emberek egymást felváltva sorakoztak imádkozni. A kápolnából kilépők arcán egy-egy mosolyfoltocska húzódott meg, annak ellenére, hogy úgy tűnt, napi eledelük a keserűség és céltalanság. Engem ott és akkor megfogott az a mosoly, hiszen nem az arc kényszer mosolya volt az övék, hanem a léleké. A lelkük örvendett...

Így örvendjen a mi lelkünk is az után, hogy Urunkkal találkoztunk imádságunk felemelő pillanatában. (Faties coronata - "arca ragyogott, akárcsak Mózesnek arca") Ámen.