"Az Úr pedig meghallotta szavunkat és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat." (5Móz 26,7b-c)

Nagyapámmal ültünk a nyári nap hevében, déli órában megpihenve a kaszálásból, egy terebélyes vadkörtefa árnyékában, a mező szélén. Nagyapám a tarisznyában matatott, hogy a nekünk szánt túrós buktákat, amelyeket nagyanyám gondosan számunkra becsomagolt elővegye, de egyszerre rádöbbent, hogy bizony az étel otthon maradt. Szinte másfél órányi gyalogút onnan hazáig és mi pedig kissé kifúladva éhesen néztünk egymásra. Nagyapám halkan az üres tarisznyára dünnyögött, de arcán láttam, hogy bosszúságának szavai fogalmazódnak meg. Kérdően néztem rá és szóltam, hogy miért nem mondja hangosan, amit mondani akar, hiszen rajtam kívül az ég-világon senki sem hallja meg. Akkor nagyapám odahajolt a fülemhez és halkan belesúgta: Na fiam megette a fene a mai napunkat, mert nincs rajta áldás, olyan csúnyát mondtam mérgemben. Csodálkozva szóltam vissza: De hiszen itt mondhatta volna, mert nem hallotta volna senki. Nagyapám bölcsen visszaszólt: Dehogy nem fiam! Az Isten mindent hall...és azért mondtam halkan, mert azt hittem, hogy ha már öreg, akkor nehezebben hallja meg a csúnyát a számból! Keserűen dőltünk le, hogy legalább pihenjünk az árnyékban. Fél óra sem telt bele, amikor nagyanyám érkezett meg a vállán étellel tömött batyuval. Nagyapám diadalmasan szólalt meg: Na fiam mit mondtam? Az Isten mindent hall! Látta a bajunkat, oszt küldte is nagyanyádat!

Isten valóban meglátta életünk nagy bajait és küldte az Ő Fiát az Úr Jézus Krisztust. Ahol pedig Jézus van az élet tarisznyájában mindennapi kenyérként, nos ott szükség nincsen! Ámen.