„Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki. Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja.” (Zsolt 37,23-24)

Különös érzékenység jellemzi az izraelita kegyességet. Közmondásokat sorakoztat föl, aztán példabeszédeket, tanító verseket, majd arra is képes volt, hogy a világmindenséget sürítse rövid költeményekbe. Érdekes darab a 37. zsoltár: itt igazából nem Isten szól, mint a próféták által, nem is az ember szól Istenről, mint a himnuszokban (Ravasz László), hanem az ember az emberhez. Na, és itt álljunk meg egy percre. Milyen a mai keresztyén ember kommunikációja kifele? A zsoltárban a tapasztaltabb, az idősebb, a bölcsebb, a megtért szól arról másoknak, hogy milyen a helyes, a boldog, a jó élet. Ideális esetben nálunk a hívő, a kegyes, a megtért ember beszél a többi emberhez. Miért jó, és miért üdvös Isten útján járni? Talán kevés a bizonyságtevő, vagy az van, hogy nincs tekintélyük, vagy nem hiteles a bizonyságtételük.

Felüdülés lenne másoknak beszélni arról, hogy ha Isten útján járunk, akkor biztonságban vagyunk. Mert olyankor Ő irányít. Az autópályákon van ún. Highway Security szolgálat. De 100 kilóméterre talán csak egy jármű van. Nem így van a hívők esetében. Mindannyian oltalom alatt vagyunk. Ezt kellene szívből megérteni. Annál is inkább, mert nem a megtett távolságra, hanem a lépteinkre is Ő vigyáz. Lépjünk ma hittel az általa megadott úton, félelem nélkül! Ámen.