"Bárcsak rám hallgatna népem!" (Zsolt. 81,14a)

Az ég Urának sóhaja változatlan. Korokat és emberi generációkat helyez és nevez meg Isten iránti engedetlenség ősi bűnével. Végül is az ember minden korban bután állt e dologhoz, ahhoz ami számára üdvös ügy volt. Éspedig arra, hogy kire is hallgasson? Kinek az útmutatását és tanácsát fogadja el? És ki vezetheti őt bölcsen és megfontoltam bölcsőtől a koporsóig?

Nyilván Isten választott népénél ez a kérdés nem szabadna kérdés legyen...és mégiscsak lám-lám mi fogalmazódik meg...

Ez egy örök dilemma mintegy mindenkori pubertás közösségi betegség. Az, hogy Isten népe a saját útját akarja járni nem is lenne nagy baj, csupán attól válik azzá, hogy ezen az úton még Istentől is függetleníteni szándékszik magát. És minden innen ered. Pedig hát megtanulhatta volna múltban és jelenben, hogy nem vezetett semmi jóra az Isten nélküli élet, avagy jövő és boldogulás...

A jelen nagy döntése is ettől teszi függővé az ember világának boldog jövendőjét. Ha Istenre hallgat az Ő népe, akkor "megalázná az ő ellenségeit,... örökkévaló volna az ő idejük,  ...és megelégítené őt java búzával, és sziklából folyó mézzel töltené be őt...". Tehát ne legyen ez már kérdés a hívő ember számára, hogy kire is hallgat a jövendőben! Ámen.