"Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene." (2Kor 1,3)

Egyik legnehezebb szolgálat a temetési szertartás. Nehéz a családnak, a hátramaradottaknak, és nehéz azoknak, akiknek vigasztalni kell. El is mondjuk gyakran, hogy erőtelen az emberi szó, kevés a részvét, de akkor nekünk az irgalmas Istenhez kell fordulnunk. Van egy olyan nagyon mély, ösztönös kapaszkodás, ami ilyenkor előjön. A szenvedés végigkísérése, a sajnálat kezdetben a hitünket is próbára teszi: miért engedi ezt Isten? De látjuk az egyetemes emberi sors kikerülhetetlen állomását, és fejet kell hajtanunk Isten akarata előtt.

Jób a szenvedésben, a gyászban sem vétkezett: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. Ezt az igét olvassuk minden ilyen alkalommal, és vigasztalni szeretnénk (hogy megvigasztaljunk bármely szomorúságba esett embert, azzal a vigasztalással, mellyel Isten vigasztal minket). Ahhoz, hogy ilyen közvetítők lehessünk, nekünk is megvigasztalt emberekké kell váljunk.

Az emberi szenvedés megváltói minősége és értéke az Úr Jézus szenvedésében, kereszthalálában áll előttünk. Nincs olyan mélység, melyet Jézusban az Isten ne járna végig velünk, ott is velünk van. De látnunk kell a nagypéntek szomorú, döbbenetes csendje után a húsvét, a feltámadás dicsőségét. Ezt ígérte vigasztalásul minden hívő gyermekének. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja! Ámen.